Úttalan utakon járunk?

Először is le kell szögezzem, két hét Bükkjárás után azért még mindig inkább a természet harmóniája van bennem, mint az emberi diszharmónia. De azért volt az is, és bosszankodás a rendszer nem működése miatt.

Ennek a bejegyzésnek a megírása akkor jutott eszembe, amikor pár napja Bánkútra autóztunk. Az út valamikor az 1980-as években készült, erre azért emlékszem, mert már akkor is túráztam gyerekként a szüleimmel, és nem egyszer eltévedtünk, mert az útépítés földmunkáiba belevesztek a jelzett turistautak. Azért készült ez az út a Garadna völgye (Ómassa) és Bánkút között, hogy a régi, Bükk-fennsíkon átvezető műutat lezárhassák a forgalom elől a Bükki Nemzeti Park területén. Szóval lett egy szép új autóút. Aztán ez az út egyre kátyúsabb lett, a szalagkorlát egyre több helyen tönkrement, a padkát alámosta a víz. Egyszer -talán 10 éve- a kb. 25 évnyi léte alatt valamelyest felújították, de mára ennek már nyoma sincs. Néha történik némi kátyúzás, de alapvetően minősíthetetlen állapotban van, lassan autóval járhatatlanná válik. Az út végén pedig ott van fenn 900 m magasságban Bánkút, az ország legnagyobb sícentrumával, végre gyönyörűen felújított volt turistaházával és a Bükk legnagyobb turistaút csomópontjával. Ide nem lehet másként eljutni, csak személyautóval - illetve lassan már azzal sem. Szóval van valami, ami bizonyos értelemben még sincs... csak lehetne.

A következő pofon az volt, amikor felmentünk a Bálványon található Petőfi kilátóba. Aki járt ott valaha is, az tudja, hogy onnan nem csak az Upponyi-hegységig vagy Magyarország északi határáig lehet ellátni, de tisztább időben az Alacsony-, vagy néha még a Magas-Tátra is látható. Ez a kilátó jelenleg életveszélyes állapotban van, mert a fa padlózata elkorhadt és egy helyen már be is szakadt. A Bükki Nemzeti Park weblapján jelenleg ennyi olvasható ezzel kapcsolatban.

És sorolhatnám még a kiábrándító, szeméttel teleszórt Balla-völgyi patakmedret, vagy a BNP fokozottan védett -elvileg csak engedéllyel látogatható- területein az erdőben dolgozó favágók által eldobott műanyag benzines és ásványvizes palackokat... Ahová ember beteszi a lábát... De nem csak erről van szó. Adott egy ország, ahol nem nagyon van ásványkincs, a mezőgazdaság sok tekintetben halódik (nem csak itthon), nehezen finanszírozható, nincsenek gazdag tengereink, magashegységeink... de azért van itt nagyon sok érték, olyan gazdagság, amiről tudomást sem veszünk. Nem akarok példákat hozni, másutt hogyan használják ki a hasonló értékeket az idegenforgalomban, turizmusban. Ennek itthon vajon miért nincs gazdája? Miért van az, hogy van egy Bükk hegységünk, csak épp nem lehet oda feljutni, mert járhatatlan az út, vagy ha mégis, a második legmagasabb pontján épített kilátó (jelzem, alig van kilátó a hegységben) életveszélyes? Miért van az, hogy pont azok nem tisztelik sokszor az erdőt, akik abból élnek?

Persze, láttunk mást is, ez is hozzátartozik az igazsághoz: igaz, csak a megyehatárig, de az Eger és Miskolc közti utat felújították, az egyik erdei kisvasút, a LÁEV vonalán pályázati pénzből elkezdték a felújítást. De ez sem tudja feledtetni, hogy lassan autóval nem lehet feljutni a fennsíkra.

És még valami eszembe jutott, ami talán csak mellékesen kapcsolódik ide, de mégis. Azt gondolom, ahhoz, hogy valamit tiszteljünk, elsősorban ismerni kell azt. Ahhoz, hogy megismerhessük a természeti értékeinket infrastruktúra kell: utak, szállások, éttermek, jó tájékoztatás, stb. És talán, ha több ember -mindenki a maga módján, érdeklődésének megfelelőn- megismeri, többen fogják tisztelni is azt csodát, amit természetnek hívunk.