Tesz-vesz, vatera és egyéb állatfajták

A bejegyzéseim általában valamiféle érzelmeimre ható élmény mellékhatásaiként születnek, ezt nem is tagadom, azonban ennyire hirtelen felindulásból ritkán teszem közzé a gondolataim. A történet három teszvesz-es aukció utóéletéről szól, a tanulságok levonását most is a kedves olvasóra bízom...

Elöljáróban csupán annyit, hogy az aukciózás számomra sem nem pénzkereseti lehetőség, sem nem hobbi, leginkább a feleslegessé vált, de kidobni sajnált ruháim próbálom így eladni, és mindig nagyon jól esik, ha valaki árától függetlenül még szívesen hordja, viseli azokat, hasznukat veszi. Sokszor pontosan ezért, én akár ingyen is odaadnám és 1 Ft-ért teszem fel a holmikat, amik nem ritkán ennyiért is kelnek el, a vevőnek gyakorlatilag csak a postaköltséget kell fizetnie, vagy azt sem, ha érte tud jönni. Szóval a 3 történet:

1. A kedves licitáló megnyert egy hibátlan ingblúzt 1 Ft-ért, a postaköltség 390 Ft volt. Képes volt átutalni 390 Ft-ot... Én természetesen feladtam a ruhát, de az elvek miatt azért leírtam, hogy utalásnál nem szoktunk kerekíteni, csak a készpénzes fizetésnél (mindezt utóiratban jegyzetem meg csupán). A blúzt több, mint egy hete feladtam, valószínűleg már rég megkapta, de még arra sem méltatott, hogy ezt jelezze, nemhogy megköszönje.

2. Indítottam egy kiemelt, 1 Ft-os aukciót, aminek a tárgya egy kosztüm volt, amit én 2500 Ft-ért vettem szintén a teszvesz-en, de nem is jó rám és nem is igazán tetszik. A kiemelés 600 Ft-omba került, a kosztüm végül a 675 Ft-ért kelt el, erre többen is licitáltak. A "kedves vevő" egyáltalán nem jelentkezett az aukció zárása után, pedig a rendszer által küldött automatikus e-mailben erre szépen megkérem. 5 nap után küldtem egy e-mailt, majd 2 nap múlva még egyet, amiben udvariasan megint megkértem, ugyan legyen oly szíves rendezni a számlát... Aztán küldtem egy fizetési emlékeztetőt a teszvesz-en keresztül. Közben oda persze belépett, másik adásvételt lebonyolított, de engem még annyi válaszra sem méltatott, hogy meggondolta magát és nem kell neki a megnyert ruha.

3. Egy másik igen jellemzően viselkedő vevőm megnyert 3 blúzt és egy nadrágkosztümöt, mindegyik darabot 1 Ft-ért, vagyis 4 használt, de nagyon jó állapotú ruháért kell fizetnie 4 Ft-ot. Én 3 helyen is nyomatékosan leírom, hogy csak ajánlottan vagyok hajlandó postázni, és kérem, hogy ezt mindenki vegye figyelembe, ha licitál. Semmiféle kérdés vagy kérés az aukció alatt nem érkezett részéről, ellenben az aukciók befejezése után "természetesen" előállt azzal, hogy mivel úgyis 1 Ft-os termékeket nyert, ugyan adjam már fel őket sima postai küldeményként, nem ajánlottan... mivel ő spórolna a postán. Na ekkor született meg bennem ennek a bejegyzésnek a szándéka... mert hogy van az, hogy nem arra gondol, hogy 874 Ft-ért kap 4 db, szinte tökéletes ruhadarabot, hanem fittyet hányva arra, amit többször, több helyen leírtam, ő a postaköltségen akar spórolni, de még csak az sem jut eszébe, hogy ezt előre egyeztesse, természetesnek veszi, hogy majd én méltányolom a helyzetét.

Aki valaha is licitált külföldi aukciós portálon, vásárolt, vagy eladott ott (konkrétan az e-bay-re gondolok) az tudja, hogy nem lehet egy lapon említeni azt és ezt a rémséget, amit nálunk internetes aukciózásnak neveznek. Én magam sem hittem, hogy egy ilyen oldal -mint oly sok minden más is persze- ennyire magán viseli egy társadalom morális állapotának lenyomatát. És persze így már mindjárt nyilvánvalóvá is vált számomra, hogy miért érzem én ebben is annyira idegennek magam... ahogy mostanában mondani szoktam: antiszociálisnak. Mert ugyanis én valóban nem csak nem tudok ebbe a szociális közegbe integrálódni, de már egy jó ideje tudom, hogy nem is akarok. Akárcsak az antiszociális személyiségek.

Mit kockáztat, aki pótlékot akar?

A történet hosszú évekkel ezelőtt kezdődött, lassan 10 éve már...

Az un. kockázati pótlékot eleinte senki, aki az intézetben dolgozott, nem kapta. Akkoriban, aki tényleg veszélyes körülmények között dolgozott (pl. laborban vagy boncteremben) az munkahelyi pótlékot kapott, ami munkakörtől függően járt (vagy nem járt). Az egészségügyi kockázati pótlék pedig annak volt adható, aki a munkaideje legalább felét tölti veszélynek kitéve.

Egy idő után az asszisztensek valahogy "kijárták maguknak" ezt a pótlékot, akkoriban csak ők kapták. És a dolog innen válik pikánssá. Egyszer, valahogy kiderült, hogy már nem csak az egyébként veszélynek kitett asszisztencia, hanem az adminisztrátorok is kapják. Sőt, kapja pl. a főnököm is, mint laboratórium vezető. Egyedül a boncolásokat végző orvosok nem kapták... Na ez volt az a pont, amikor már nem tudtam lenyelni a békát, közöltem a főnökömmel, hogy én bizony csatlakozom az akkor már  több, mint 300  felpereshez, akik perlik a munkáltatót az elmaradt pótlék miatt. A reakciója annyi volt, hogy én ezt csak azért csinálom, hogy elvegyék azoktól, akiknek szerinte ugyanúgy nem jár, mint nekem... A keresetet ennek ellenére beadtam. A per jelenleg is zajlik, ha jól számolom már 7 éve... Született már több szakértői vélemény, volt közben kockázatbecslés, és valóban, egy idő után már nem kapták az adminisztrátorok, nekem lett hiretelen munkaköri leírásom, sőt, pár hónappal a munkaviszonyom megszűnte előtt én is elkezdtem kapni a pótlékot a többi boncolást végző kollégával együtt. Mindazonáltal, ahogy megtudtam, a munkáltatóm semmi rám vonatkozó dokumentációt (üzemorvosi, alkalmassági vizsgálatok, kockázatbecslési eredmények) nem adott ki a perben a bíróságnak...

De ami az egész ügyben számomra a legmegdöbbentőbb, az az egyik tárgyláson derült ki, ahová meg voltam idézve. Én korábban és már a per alatt is többször megkérdeztem, mi az oka, hogy nem kapom (kapjuk többen) a pótlékot. A volt főnököm mindig csak annyit mondott, hogy az intézet egy légtérnek minősül (a perben persze erről szó sem volt), és én láttam is az iratokban egy levelet, amit ő írt erről a feletteseinek, amiben hosszan ecsetelve vagyon, hogy a titkárnője mekkora kockázatnak van kitéve... Igen, ez rendben, csak azt nem értettem, ha egy légtér, akkor aki bent van a boncteremben pl., amihez képest ugye egy légtér a többi helyiség, akkor ez a dolgozó vajon miért nem jogosult a pótlékra. Erre azt a választ kaptam, hogy nem tudja, ezt a gazdasági igazgatóságon döntötte el az erre illetékes. És ekkor jött a pofon... a tárgyaláson ugyanis az alperes munkáltatóm jogi képviselője szó szerint azt mondta, hogy abban a kérdésben, hogy konkrétan mely dolgozók kapják meg a pótlékot, a végső döntést a kockázatbecslés és egyéb adatok értékelése kapcsán végül az intézetvezetők hozták meg. És itt a kör bezárult.

Jelenleg várok, várom, hogy első fokon döntsön a bíróság, vajon visszamenőleg jogosult vagyok-e a pótlékra. Az egyéb tanulságok levonását mindenkire magára bízom...

Úttalan utakon járunk?

Először is le kell szögezzem, két hét Bükkjárás után azért még mindig inkább a természet harmóniája van bennem, mint az emberi diszharmónia. De azért volt az is, és bosszankodás a rendszer nem működése miatt.

Ennek a bejegyzésnek a megírása akkor jutott eszembe, amikor pár napja Bánkútra autóztunk. Az út valamikor az 1980-as években készült, erre azért emlékszem, mert már akkor is túráztam gyerekként a szüleimmel, és nem egyszer eltévedtünk, mert az útépítés földmunkáiba belevesztek a jelzett turistautak. Azért készült ez az út a Garadna völgye (Ómassa) és Bánkút között, hogy a régi, Bükk-fennsíkon átvezető műutat lezárhassák a forgalom elől a Bükki Nemzeti Park területén. Szóval lett egy szép új autóút. Aztán ez az út egyre kátyúsabb lett, a szalagkorlát egyre több helyen tönkrement, a padkát alámosta a víz. Egyszer -talán 10 éve- a kb. 25 évnyi léte alatt valamelyest felújították, de mára ennek már nyoma sincs. Néha történik némi kátyúzás, de alapvetően minősíthetetlen állapotban van, lassan autóval járhatatlanná válik. Az út végén pedig ott van fenn 900 m magasságban Bánkút, az ország legnagyobb sícentrumával, végre gyönyörűen felújított volt turistaházával és a Bükk legnagyobb turistaút csomópontjával. Ide nem lehet másként eljutni, csak személyautóval - illetve lassan már azzal sem. Szóval van valami, ami bizonyos értelemben még sincs... csak lehetne.

A következő pofon az volt, amikor felmentünk a Bálványon található Petőfi kilátóba. Aki járt ott valaha is, az tudja, hogy onnan nem csak az Upponyi-hegységig vagy Magyarország északi határáig lehet ellátni, de tisztább időben az Alacsony-, vagy néha még a Magas-Tátra is látható. Ez a kilátó jelenleg életveszélyes állapotban van, mert a fa padlózata elkorhadt és egy helyen már be is szakadt. A Bükki Nemzeti Park weblapján jelenleg ennyi olvasható ezzel kapcsolatban.

És sorolhatnám még a kiábrándító, szeméttel teleszórt Balla-völgyi patakmedret, vagy a BNP fokozottan védett -elvileg csak engedéllyel látogatható- területein az erdőben dolgozó favágók által eldobott műanyag benzines és ásványvizes palackokat... Ahová ember beteszi a lábát... De nem csak erről van szó. Adott egy ország, ahol nem nagyon van ásványkincs, a mezőgazdaság sok tekintetben halódik (nem csak itthon), nehezen finanszírozható, nincsenek gazdag tengereink, magashegységeink... de azért van itt nagyon sok érték, olyan gazdagság, amiről tudomást sem veszünk. Nem akarok példákat hozni, másutt hogyan használják ki a hasonló értékeket az idegenforgalomban, turizmusban. Ennek itthon vajon miért nincs gazdája? Miért van az, hogy van egy Bükk hegységünk, csak épp nem lehet oda feljutni, mert járhatatlan az út, vagy ha mégis, a második legmagasabb pontján épített kilátó (jelzem, alig van kilátó a hegységben) életveszélyes? Miért van az, hogy pont azok nem tisztelik sokszor az erdőt, akik abból élnek?

Persze, láttunk mást is, ez is hozzátartozik az igazsághoz: igaz, csak a megyehatárig, de az Eger és Miskolc közti utat felújították, az egyik erdei kisvasút, a LÁEV vonalán pályázati pénzből elkezdték a felújítást. De ez sem tudja feledtetni, hogy lassan autóval nem lehet feljutni a fennsíkra.

És még valami eszembe jutott, ami talán csak mellékesen kapcsolódik ide, de mégis. Azt gondolom, ahhoz, hogy valamit tiszteljünk, elsősorban ismerni kell azt. Ahhoz, hogy megismerhessük a természeti értékeinket infrastruktúra kell: utak, szállások, éttermek, jó tájékoztatás, stb. És talán, ha több ember -mindenki a maga módján, érdeklődésének megfelelőn- megismeri, többen fogják tisztelni is azt csodát, amit természetnek hívunk.

Halottról vagy jót vagy semmit?

Kicsit messziről kezdem a történet "elmesélését", hogy érthetőbb legyen...

Van ma Magyarországon egy jelenleg is hatályos jogszabály, amely előírja, hogy legalább 20 km-enként a temetői halottasházakban boncoló helyiségeket kell létesíteni. Ugyanez a jogszabály előírja azt is, hogy -idézem- "A boncoló-helyiségcsoportra az egészségügyi szolgáltatást nyújtó intézményekre (patológiára) külön jogszabályban meghatározott szakmai minimumfeltételeket megfelelően kell alkalmazni." Ezek a temetői boncoló helyiségek ma is léteznek. Kevésbé "kultúr" helyeken pedig még használják is őket. Talán nem kell mondanom, hogy a jogszabályban előírt szakmai követelményeknek sem felelnek meg, túl azon, hogy a munka törvénykönyvében és más rendeletekben előírt feltételeknek sem,  pl. a munkavégzéshez szükséges hőmérséklet sem mindig biztosítható bennük (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Magyarul ma még -szerencsére nem sok helyen- de létező gyakorlat, hogy olyan helyen is folyik boncolás, ami tulajdonképpen alapvető minimumfeltételeknek és egészségügyi normáknak sem felel meg.

Viszont a történet érdekesebb része csak most jön. Az egészségügyi intézmények, egészen pontosan minden egészségügyi szolgáltató működéséhez jogszabály által előírt feltételek mellett kiadott egészségügyi szakhatósági engedély szükséges, közkeletűen ezt nevezik ÁNTSZ működési engedélynek. Ennek beszerzésére még a legkisebb magánrendelő is köteles, akkor is, ha ott semmiféle invazív eljárást nem végeznek, mint pl. egy pszichiátriai rendelőben. Az erre vonatkozó jogszabályok későbbiek, mint a fent idézett, temetkezésre vonatkozó 1999-es kormányrendeletek. Így tulajdonképpen egy joghézag kapcsán a temetői boncolóhelyiségeknek (legalábbis a régebbieknek) sosem volt, és jelenleg sincs ÁNTSZ engedélye! Mivel ezek az adatok közérdekű nyilvános adatok, bárki utánajárhat, kaphat róla információt...

De az igazi érdekessége a történetnek csak most jön, és ezért szerepel itt, ebben a blogban. Az ÁNTSZ-nek erről nem csak tudomása van, de felmérést is végzett a közelmúltban a temetői halottasházak és boncolók működéséről. Informális úton tudok olyan esetről, ahol a helység jegyzőjének nem volt róla tudomása, hogy az önkormányzat által üzemeltetett temetőben boncolnak! Egyébként az ÁNTSZ-en belül sincs tudtommal egységes álláspont arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet ezt a joghézagot végre megszüntetni, sőt, hogy egyáltalán kiadható-e ilyen engedély, hiszen a temetkezési vállalatok nem egészségügyi szolgáltatók, túl azon, hogy -ahogy fent is írtam- sokszor a minimumfeltételeknek sem felelnek meg ezek a helyiségek. Szóval az ÁNTSZ-ben sehol, sem a kistérségi, sem a regionális intézetekben nem tudják a megoldást, és évek óta az országos tisztifőorvos állásfoglalására várnak ez ügyben.

De itt még nincs vége a történetnek. Arról, hogy nincs engedély -vagyis az itt végzett boncolás de facto jogellenes- tud a rendőrség is, hiszen ők rendelik el az itt végzendő hatósági boncolásokat és szállítatják ide a holttesteket... Sőt tud erről a Munkaügyi Felügyelőség is, igaz nekik egész más az ügyben az eljárási jogkörük. Szóval a helyzet a következő: van egy tevékenység, aminek nemhogy a tisztességes elvégzéséhez szükséges feltételek (azaz a minimumfeltételek) nem adottak, de még csak jogszerűtlen is. És erről tudomása van több olyan hatóságnak, szervnek, amelyeknek éppen az lenne a feladata, hogy betartassák a törvényeket és ellenőrizzék azok betartását.

(Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az igazságügyi orvostan több szakmai szervezete is tud erről, sőt foglalkozik vele... kevés látható eredménnyel.)

Szóval bennem felmerült a kérdés, mit lehet ilyenkor tenni, ha az ügyben a legilletékesebbek is széttárják a kezüket, és tulajdonképpen nem tesznek semmit, csak a felelősséget elhárító módon felfelé mutogatnak, onnan várva útmutatást, közben eltűrve egy jogellenességet.

Bevallom ez volt az első téma, ami eszembe jutott, mikor elindítottam ezt a blogot. Valójában nem látom a megoldást, pláne, hogy annyira perifériás problémáról van szó, és annyi minden fontosabb dolga lehet az illetékeseknek... De valahogy mégis az motoszkál bennem, mi lenne, mi lesz itt, ha végül mindenki befogja a száját, és gyáva módon eltűrünk mindent és még csak a szavunkat sem emeljük fel miatta?

Amikor elkezdtem a munkám, elhatároztam, hogy lesz egy léc, amit nem leszek hajlandó sem megkerülni, sem alatta alulról átbújni. Ezek az én szakmai minimumaim. Kell(ene) hogy legyenek bennünk ilyen erkölcsi és egyéb minimumok... mércék, amik megkerülhetetlenek, elvek, amikhez akkor is tartjuk magunkat, amikor nemhogy hasznunk nem lesz a dologból, de talán kimondottan rosszul is járhatunk. Az a baj, hogy nem csak a rendszerek nem működnek ebben az országban, hanem ezek a mércék sem az emberekben...

Mi az a NER? És miért nincs klíma a buszokon?

Valamelyik nap, talán 2 napja, észrevettem, hogy a földszinten a folyosón ki lett függesztve. Hogy mikor, azt nem tudom, mert roppant rossz megfigyelő vagyok. Döbbenten megálltam előtte és megnéztem. El nem olvastam, mert gyakorlatilag sosem olvasom el a falra kifüggesztett rendszabályokat, közleményeket, politikai nyilatkozatokat és hasonlókat... szóval velem nem járt jól, aki kirakta a falra. (Egyébként másnapra el is tűnt, úgyhogy talán sosem tudom meg, mit is tartalmaz.) Azt gondolom amúgy, hogy megkeresem és elolvasom, amire kíváncsi vagyok, kár a képembe tolni. Ja... és amúgy mi az a NER? Meg mi ez a forradalmasdi? Én nem hogy forradalmat, de egyetlen forradalmárt sem láttam mostanában.

És ha már nem működő rendszerek, eszembe jutott ma erről valami. Éppen egy olyan buszon ültem, amibe kultúr helyen klímát szerelnek. Mivel ez így lett kitalálva -csak itt persze kispórolják belőle, vagy sosem indítják el a klimatizálást, ha van benne- a járművön kb. kéttenyérnyi bukóra nyitható ablakok vannak, úgyhogy ilyenkor , a kánikulában, utazás alatt főni is lehet benne, mindenkinek a saját levében. Éppen ezen morfondíroztam és dühöngtem magamban, amikor a közlekedési lámpánál állva látom, hogy hiába kapunk zöldet, rendőrautó szirénázik el keresztbe, majd utána az esküvői menet dudálva... a végén egy fekete, szintén megkülönböztető jelzést villogtató autóval. Aha... szóval valami fejes BM-es, rendőr, stb. lagzis menete is indokát képezheti annak, hogy megkülönböztető jelzést használva várassák a keresztirányú forgalmat, benne a buszt, és a buszon a klíma nélkül fővő embereket. Értem.

NER-ezés, meg a forradalmazás és a hasonló lózungok helyett nem ezen kellene változtatni? Vagy inkább rakjuk ki a NER-t az ominózus buszokba is, hátha akkor tényleg kitör a palotaforradalom. :)

Közröhej, avagy nesze neked választás?

Tulajdonképpen nem is akartam ma írni, meg egészen másról terveztem írni mostanában, de ez a mostani helyzet kihagyhatatlan. És azt sem tudom, sírjak, nevessek, vagy inkább csak legyintsek az egészre... mert ha valami, hát ez valóban nem működő rendszer, ami most is, amikor írok, az országgyűlési választás körül zajlik... háttérben épp Boban Markovic zenéjével (a koncerten mellesleg részt vettünk).

Szóval egy rossz döntés (rendelet), tetézve még egy és ki tudja hány rossz döntéssel oda vezetett, hogy egy választás kabaréba fulladt, de nevezhetjük az egészet közröhejnek is. És ha a választás a demokrácia alappillére, akkor ezt úgy is fel lehet fogni, hogy ma este a demokrácia is megcsúfolódott kicsit. És ez minimum szomorú. És szinte fogadni mernék, hogy most sem lesz ennek felelőse, aki ezt felvállalná, mert ez egy nem működő rendszerek országa. A három, jelenleg általam fogható tévécsatorna egyikén az egyik, általam is kedvelt politikai elemző elmondta, hogy ez a vesztesnek tulajdonképpen miért kedvező, és miért rossz a győztesnek, sőt, hogyan befolyásolhatja ez a következő fordulót. Én azt gondolom egyébként, hogy ez túlmutat már a pártokon... jelentősen megerősítheti az emberek kiábrándultságát és ellenérzését az amúgy is megtépázott politikai elittel, pártokkal, rendszerrel szemben, sőt még a demokrácia iránti bizalmat is csorbíthatja. És ez most nagyon nem jött jól. Most mondhatnám és gondolhatnám azt, hogy ezt már megszoktam és amúgyis, mit vár itt az ember... Bevallom, nincsen már sok illúzióm, de valahogy mégis úgy éreztem, vannak dolgok, amik azért mégsem eshetnek meg, például az, hogy széles körben az emberek megkérdőjelezzenek egy választást, vagy ami talán még rosszabb, nevetségesnek tartsanak. És ebből a szempontból mindegy, hogy a legalitásához azért nem fog kétség férni.

Ez az év azt hiszem, sok szempontból fordulópont (lesz), szerintem nem is kell soroljam, miért, foglalkoznak vele úgyis elegen, elég helyen. Erre azért mégsem számítottam, és szerintem más sem. Írjam azt, hogy kár...? Igen, valóban, és nem is kicsi kár... nagyon nagy kártétemény. Pedig én hosszú idő után ma elmentem szavazni. És ha azt írnám, nem vagyok emiatt csalódott, az nem lenne igaz...

MÁV, avagy kis magyar szolgáltatás...?

No igen, a MÁV... rengeteg, hajmeresztő történetet lehetne erről az állami, monopol helyzetű közlekedési vállalatról leírni. Tulajdonképpen már közhelyszerű belekezdeni is. Ami miatt mégis megteszem, az az, hogy a minap elgondolkodtam, vajon mit látnak, és ebből mit szűrnek le a világ kulturáltabb feléről ide látogatók.

Tegnap vonattal utaztam Szegedről Budapestre. Egy jó ideje nincs külön intercity járat a két város között - hogy miért, az megint megérne egy külön misét. Intercitynek csúfolnak most már minden egyes szerelvényt, ami ugyan óránként közlekedik a két város között, de ha jól számolom, Budapestig 6 (!) állomáson megáll, azaz átlag 33 km-enként. Ezt az utat kb. 2,5 óra alatt teszi meg... a minap olvastam róla, hogy a menetidő az utóbbi mintegy 40 évben nem változott. Szóval magyarul ez egy olyan vonat, aminek az elején intercity kocsik vannak, ahová helyjegyet kell váltani, a végén pedig "normál" kocsik közlekednek, ahová pedig nem kell pótjegy. (Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a menetjegy annyiba kerül, hogy már két embernek is megéri autóval utazni Budapestre, ha pedig a BKV jegyek árát is beleszámítjuk és pótjegyet is veszünk, akkor már szinte egynek is...)
Én a hátsó, gyorsvonati részben utaztam, amikor beült a fülkébe öt, nagyon helyes külföldi lány, mint később kiderült finnek. A kupé a szokványos kinézetet mutatta a műbőr ülésekkel, koszos ablakokkal és az enyészet útjára lépett egyéb berendezési tárgyaival. Már az eleve elgondolkodtató -én sokszor töprengek is rajta- hogy vajon mit gondolhat egy külföldi, mikor meglátja, mit kap a kb. 25 euros menettérti jegyéért... Szóval kb. 20 perc elteltével jött a kalauz, és kérte a jegyeket. A lányok, nem tudom miért, eleinte csak a pótjegyet mutatták... és hát mondanom sem kell, a kalauz egy mukkot sem tudott angolul. Mint kiderült, a lányoknak persze volt jegyük is, és azt is elmondtam nekik, miután beálltam tolmácsnak, hogy ezzel előre mehetnek az átlagosnál azért mégiscsak emberibbnek nevezhető IC kocsiba. Iszonyúan hálásak voltak, márhogy beszélek angolul (ők persze mindannyian tudtak!), és valahogy érezni lehetett, hogy az egész mávos kalandtúra során senki nem tudott nekik angolul felvilágosítást adni, amit nem először tapasztalok. És végiggondoltam, hogy ugyan valóban honnan kellene tudni egy magyarul nem értőnek, hogy a pótjeggyel hol is foglalhat helyet. Merthogy se egy árva angol vagy más nyelvű, nem magyar feliratot nem látok a vonatokon, vagy erre utaló tájékoztató táblát, és a hangosbemondó sem közli külföldiül, sem a vonaton, sem az állomáson. És úgy egyáltalán, nagyon semmit nem közölnek egy világnyelven sem... talán az "induló" és "érkező" van csak kiírva németül és angolul... Persze tudom én, aki idemerészkedik, lehetőleg tanuljon meg magyarul, vagy hozzon magával tolmácsot, ha el akar jutni A-ból B-be.

A lányok története végülis, merem remélni, jól végződött, nekem azonban eszembe jutott, hogy mi a fenét is akarunk mi, amikor állandóan vendéglátásról, turizmusról és híres magyar vendégszeretetről papolunk. Merthogy ennek az országnak egy jelentős bevételi forrása lehetne ez, csak sajnos, alap emberi tényezők hiányoznak ehhez, amiket hosszan lehetne sorolni. Ennek egyike, hogy legalább a kalauz beszéljen már legalább egy, Európában általánosan megértett nyelvet, mert esetleg nem csak az a feladata, hogy a jegyeket ellenőrizze, vagy jóval borsosabb áron, pótdíjjal eladja, ha valaki, mondjuk épp a pénztáros nyelvtudásának hiánya miatt nem megfelelő jegyet vett (ilyesmit is tapasztaltam már), hanem, hogy útbaigazítson, segítsen, egyszóval szolgáltasson. Az egyébként nem kevés pénzért, amit ezért a MÁV elkér. Hát, valahogy ez nálunk nem működik... és az "rendben" (nagyon idézőjelbe téve), hogy mi jobb híján ebbe szocializálódtunk bele, de képzeljük el, aki idejön valahonnan, ahol ha szolgáltatást vásárol, valóban szolgáltatást fog kapni... Képzeljük el, mit fog gondolni, mit fog otthon mondani, fog-e akarni legközelebb is a magyar állam vasútján utazni? Szerintem a kérdés költői, már csak azért is, mert nem is kell ahhoz külföldinek lenni, hogy akinek lehetősége van rá azt mondja, ha csak egy mód van rá, messzire elkerüli a vasutat...


Utóirat: A múltkori bejegyzéshez annyit fűznék hozzá, hogy persze válasz a Szonda Ipsostól azóta sem érkezett, vagyis a dolog lezárulni látszik ott, ahol abbahagytam... Így legalább különösebb lelkifurdalás nélkül mondok legközelebb nemet (mert biztosan lesz legközelebb), ugyanis ha valóban a Szonda Ipsostól hívtak, és nem érdekli az adatfelvételi igazgatót az egész annyira, hogy utánanézzen vagy engem erről ígérete szerint informáljon, akkor én sem tartom fontosnak, hogy segítsem a munkájukat. Pedig reméltem, hogy esetleg valami ennél jobbat is írhatok...

Szonda Ipsos spam, avagy veszélyes-e a levélszemét?

Már lassan beletörődök, hogy a vezetékes telefonom gyakrabban használják számomra ismeretlenek, mint én. Gyakrabban keresnek fel porszívó ügynökök és politikai pártok géphangjai, mint a saját ismerőseim. Már azt is megszokom, hogy a mobilomon pedig bizonyos időközönként a bankom és a biztosítóm próbál ajánlatokkal bombázni. Én mindig próbálok udvariasan hárítani, de ettől még zavar.

Egyszer felhívtam a telefontársaságot, hogy nem lehetne-e ez ellen tenni valamit, hiszen ugyan nem titkos a számom, de a telefonkönyvben jelölve vagyon, hogy nem használhatják marketing célra. A válasz röviden az volt, hogy nem... titkosíttassam (esetleg rögtön cseréljem is le), de jogi útra terelni az ügyet nincs értelme. Hát... tudomásul vettem, itt ez sem működik, az ember ki van téve annak, hogy zaklassák akár még vasárnap délután is.

A minap is ez történt. Nem is először már bejelentkezett a telefonban egy hölgy, hogy a Szonda Ipsosnak készít felmérést a település-szerkezettel kapcsolatban. (A hölgy természetesen nem ugyanaz volt, mint pár nappal korábban például.) Közölte, hogy 60 éven aluli férfit keres épp ehhez. Én mondtam, hogy ilyennel sajnos épp nem tudok szolgálni. Ez különösebben nem zavarta, rögtön megkérdezte, hogy én mennyi idős vagyok, mi az iskolai végzettségem, és kik tartoznak még a háztartáshoz... Kérdeztem, hogy ez most miért releváns, hiszen nincs alany, akivel a felmérését el tudná készíteni. A válasz erre az volt, hogy nem tudhatja, hogy épp egy fél óra múlva nem fog-e akarni épp velem felmérést készíteni, ha hajlandó vagyok rá. Mondtam, ha épp ráérek, elköszöntem, letettem a telefont, és hozzágondoltam, hogy hátha addig 60 éven aluli férfivá változom.
A dolog persze nem hagyott nyugodni, és még aznap írtam egy e-mailt a Szonda Ipsosnak, és érdeklődtem, hogy honnan lehet ilyenkor, még mielőtt kiadok magamról bármifajta információt, megtudni, hogy valóban az-e a kérdező, akinek mondja magát. Másnap, azaz hétfőn kaptam is egy nagyon udvarias választ az adatfelvételi igazgatótól, hogy ők kizárólag személyesen keresik fel az állampolgárokat a KSH-tól vásárolt adatok alapján. Ezen kívül megbíznak cégeket, akik telefonos interjúkat készítenek, lehetséges, hogy egy ilyen cég keresett meg engem is. Kérte, hogy bővebben írjam meg, mi történt, mit kérdeztek, mivel kapcsolatosan, hogy utánanézhessen. Még aznap délután megírtam. Azóta válasz nem érkezett, igaz, ma még csak kedd este van, viszont a dolog kikívánkozott belőlem. (Ha lesz folytatás, pláne, ha kedvezőtlen, ígérem, megírom.)

A dolog túl azon, hogy zaklatásnak élem meg, hogy vasárnap délután idegenek felhívnak, azért zavar, mert bennem valamiféle meghasonlást kelt. Kellemetlen. Ugyanis én, ha időm engedi, talán nagyon szívesen válaszolnék is (egyszer meg is tettem, de a következők miatt elég rossz érzésem támadt), viszont szeretném igazolva látni, hogy az igencsak személyes adataim és általam szolgáltatott, nevemhez és címemhez köthető személyes információk nem illetéktelen kezekbe kerülnek. Talán rosszhiszemű és túl óvatos vagyok, de amióta egy profi betörő(banda) meglátogatott, azóta valahogy nem túl jó érzés arra gondolni, hogy akár még ilyesmihez is gyűjthetnek így információkat. Szóval vagy jóhiszemű vagyok, segítőkész, és válaszolok, és akkor azért, vagy nem válaszolok, és akkor azért marad bennem valami rossz érzés, ugyanis én is fontosnak tartom ezeket a felméréseket (már ha tényleg az történik). Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan igazolhatná magát valaki a telefonon keresztül, vagy hogyan igazolja magát személyesen, de jó lenne, ha megoldható lenne. Vagy az is egy megoldás, hogy ne történjen olyan, hogy az ember személyes adataival visszaélnek, álleolvasók keresnek fel főleg idős embereket, álrendőrök igazoltatnak, vagy álbankoktól kapok emailt, hogy adjak meg nekik a bankszámlámmal kapcsolatos adatokat. Ha ezek, és a mindent elárasztó, emailben, telefonon, médiában érkező spamek nem lennének ennyire napi jelenségek, talán én is mindenféle itt leírt paranoid gondolatok és utánajárás nélkül, nyugodt szívvel válaszolnék a telefonos kérdezőknek. Persze akkor is jobban örülnék, ha inkább hétfő délután hívnának...

... avagy a vég kezdete

Először is azzal kezdem, hogy elnézést kérek Mikitől, hogy némiképp módosítva egy blog címének erejéig kölcsön veszek egy általa használt kifejezést. (Azért remélem, nem lesz belőle örök harag. :) ) Aztán azzal folytatom, hogy bevallom, már egy ideje megfogalmazódott bennem ez az ötlet, de akkor még egy másik blogban, bejegyzések formájában akartam megírni... de minél többet gondolkodtam ezen, kutakodtam magamban, annál több minden jutott eszembe, úgyhogy végül rászántam magam. Abban (még és) egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez jó ötlet.

Mindenesetre én még hiszek a nyilvánosság erejében... vagy mondjuk inkább úgy, reménykedek benne. Habár, egy nem működő rendszerek országában talán hiú ábránd ez...

(Megjegyzés: Gondolkodtam azon, hogy ez valamiféle többszerzős blogként üzemeljen, de nem tudtam eldönteni, kit is hívhatnék meg, és hogy egyáltalán lenne-e ennek értelme. Mindenesetre még nem vetettem el a gondolatot, ha esetleg valakit érdekel, az -feltételezem- úgyis jelzi. Kommentálni meg úgyis lehet.)